2019. június 22-25.
Az MKE Pest Megyei Szervezete, folytatva a történelmi Magyarország területeire vezető tanulmányútjait, 2019. június 22-25. között a ma (főleg) Romániához tartozó Partiumba utazott.
A Szilágyságba (Damner Erzsébet tagtársunk szülőföldjére) és Máramarosba vezetett az utunk. Tehát az egyik eredetileg magyar, a másik pedig román többségű vidék volt. Tudnunk kell (és becsülnünk), hogy általában békében éltek itt a magyarok, románok, ruszinok, zsidók és más nemzetiségek is hosszú évszázadokig.
Ez a vidék igazában nem Erdély, legföljebb csak egy picit a peremvidéke. Ez bizony Partium, ami egy sajátos történelmi múlttal rendelkezik.
A már összeszokott társaság szombaton hajnalban indult útnak 41 fővel: Csévharaszt, Érd, Bp. Cegléd, Gödöllő, Dunakeszi, Göd, Nagykáta, Budakeszi, Ráckeve, Szabadka könyvtárosai, családtagjaik, olvasók, barátok.
Szatmárnémeti volt az első nagyobb megállóhely, útikönyv alapján jártuk be a főteret (illetve két központot is), megnéztük a felújítás alatt álló szecessziós volt városházát, fölfedeztük a könyvtárat is. A fényképek tanúsága szerint volt, aki fölment a tűzoltótoronyba is.
Majd
Koltó következett, a Teleki-kastély, illetve múzeum. Nem kell magyarázni senkinek a kastély jelentőségét, Petőfi és Szendrey Júlia itt töltötte 6 hetes nászútját, Petőfi a kerti kőasztalnál (is) írt 28 verset, többek között a Szeptember végén című versét is. A kastélyt tatarozzák, maga a múzeumi anyag a művelődési házban tekinthető meg. Kádár Helén szakértő vezetésével tettük ezt meg. Petőfi és Szendrey Júlia szobránál koszorúztunk, Koglerné Hernádi Ágnes elnökkel, Varga István tolmácsolásában hallgattuk meg a költő Csendes élet c. versét.
Koltón az Erika-panzióban volt a szállásunk, kiváló szálláshely a maga kategóriájában, ajánlani tudom! Remek, szeretetteljes vendéglátás, nagyszerű ételek és meleg szeretet vár mindenkit.
Picit kiesik a „hagyományos” erdélyi útvonalakból Máramaros, ahol a talán itt legjobban megmaradt román népművészetet, építészetet csodálhatjuk meg.
A második napon Szász Imre idegenvezető irányításával mentünk föl az egyik hágón a hegyekbe, majd a Gutin-hágón jöttünk vissza. És vasárnap volt! Szentmisék a templomban, minden faluban láthattuk a még élő román népviseletet – nagy élmény volt visszacsöppenni picit a múltba! Érdekes volt az autentikus népviselet keveredése a mai divattal: a fiatalabb nők tűsarkú cipőkkel hordják! :) Az építészet is őrzi a hagyományokat, pl. az eladó sorban levő lányos háznál kirakott edények, a máramarosi (és nem székely!) kapuk.
A máramarosi fatemplomok közül 8 nyerte el a világörökség része címet, ebből négyet láttunk
Dióshalom temploma a legmagasabb tornyú, picit bizánci, picit gótikus jegyeket is fölfedezhetünk rajta. Kis sétával elérhető és gyönyörű!
Budfalva templomában éppen valamilyen nagyobb szertartásra készülődtek, népviseletes fiatalokat, időseket láttunk, akik várták a szertartás kezdetét. Nem volt időnk kivárni a pópa megérkezését, de a temetővel körülvett templomot kívülről megnéztük.
Barcánfalván csak az újabb templomban voltunk, ami mellett egy kolostor is létesült. Láttuk, hogy hatalmas a tömeg, de ők már inkább lefelé jöttek. Valamilyen nagyobb szertartás volt itt is, egyébként is egy turistalátványosság a múzeummal, a gyönyörű kerttel, a gyógyvízzel. Élmény volt a hangszóróból szóló ortodox vallási ének alatt fölsétálni a kolostorhoz, és itt is látni az érdekes viseleteket.
Túljutva a barcánfalvi kolostoron, a tömegen, a mellette levő lengő hídon, mentünk át
Szaploncára, a vidám temetőbe. Hát, ez valóban főleg idegenforgalmi látványosság! A falu közepén, vásáros bódékkal körülvéve, hatalmas tömeg a temetőnél. EGYSZER érdemes megnézni. Van egy család, aki kitalálta ezt a (nem is mindig vicces) kereszt-feliratozást, azóta is csak ők nyúlhatnak a festett síremlékekhez. Az interneten elérhetőek a szövegek is.
Visszafelé ismét egy fatemplom következett, a
deszei. Természetesen itt is sokat kellett lépcsőzni a templom körüli temetőben is (mindezt 32-34 fokban). De megérte! Igaz, itt is épp egy szertartás zajlott, de most kivártuk a végét! A pópa köszöntött bennünket, majd megtekinthettük a gyönyörű és működő ortodox templomot.
Nagybánya előtt egy pisztrángozónál még megálltunk
Kracsfalván (a Mara folyó völgyében) a Mara-pisztrángozónál. Szép környezet, vízesés, élő halak kifogása, a vízesés – és hatalmas tömeg! De érdemes előre betervezni, persze ezt időben is ki kell kalkulálni. Mi csak rövid időre álltunk meg, különben is várt bennünket Bencze Erika vacsorája!
Este mód volt ismerkedni, beszélgetni a panzióudvarán, kertjében. A közelben levő forrásból pedig kiváló vizet hoztak sokan.
Harmadik napon mentünk a Szilágyságba. Teljesen más vidék, nagy volt a kontraszt, a táj jellegében is, de építészetében, kultúrájában is. Itt azért látszódik, hogy magyarok voltak többségben, bár már nem, de a táj építészete, kultúrája más jellegű, mint a máramarosi..
Mindannyiunk számára ismerős Ady Endre verséből a hepehupás vén Szilágyság az ő hét szilvafájával – most egy picit az ő nyomába eredünk. És valóban hepehupás, gyönyörű, dimbes-dombos vidéket láttunk. Boér Klára verseit is idéztük az út során.
A Szilágyság központjába,
Zilahra mentünk először. Itt várt bennünket Tőtős Katalin magyartanár és Beksy Ida költő. A hatalmas forgalmú, útépítéssel bonyolított városközpontban picit nehézkes volt a találkozás, de megoldottuk. Katalin a megyei könyvtárba vitt bennünket, ahol a felnőtt- és nagyon helyes gyermekrészleget mutatták be a magyar kollégák. A lakosságnak kb. 20 %-a magyar, ennek megfelelő a könyvállomány aránya is. Emlékeztünk a környék birtokosára, Wesselényi Miklósra, akinek a szobra az 1848-as jobbágyfelszabadítást is szimbolizálja. Itt legfiatalabb vezetőtársunk, Kajári Kata koszorúzott, majd elénekeltük a Himnuszt. Természetesen emlékeztünk a zilahi diákra, Ady Endrére is. A régi líceum előtt álló Ady-szoborhoz csak a koszorúzók – Koglerné Hernádi Ágnes jelenlegi elnök és Fülöp Attiláné előző elnök – mehettek be, a többiek a kapun, illetve a kerítésen kívül lehettek. De mi mindent megoldunk, így ezt is – részletekben bementünk a szoborhoz. Rendhagyó módon nem Ady-vers hangzott el, hanem Szilágyi Domokos Ady Endrére emlékező verse.
Zilah után megálltunk
Krasznán, ahol a gyönyörű gótikus templomot néztük meg, gyönyörködhettünk a fakazettás mennyezetben is.
A közeli
Szilágysomlyón a Báthory családra is gondoltunk, akiknek ősi fészkük volt a kisváros. Itt született Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király. Elsősorban a vár emlékeztet a családra, de másképp is ápolják az emléküket, a szobránál mi csak nemzeti színű szalaggal emlékeztünk rá. Erdei János tanár úr vezetésével megnéztük a kazettás mennyezetű református templomot, valamint a katolikust is, részletes áttekintést kaptunk a templomok történetéről, a történelmi családokról.
Varsolc következett, a Pest megyei Csévharaszt testvértelepülése. A polgármester, az alpolgármester, az iskolaigazgató és a könyvtáros fogadott bennünket meleg szeretettel, hűsítő italokkal, kaláccsal. Az iskola és a könyvtár megtekintése után mentünk föl a szőlőhegyre, ahonnan gyönyörű kilátásunk volt a tájra. De nemcsak a kilátás volt mesés, hanem a vendéglátás is! Megismertünk a szilágysági szilvapálinkát, a szilágysági borokat, de az ételek is „helyi” jellegűek voltak: előttünk sütötték a micset, a tarjaszeletet, a már előbb elkészített kalácsot pedig desszertként fogyasztottuk – volna el, ha bírtuk volna. Úgyhogy csomagolás lett a vége. De akár hazafelé is elfogyaszthattuk volna (100 km várt ránk Koltóig), bár nem tettük, mert énekeltünk, vidámkodtunk.
Negyedik napon hazafelé jőve megálltunk
Nagybányán, a térség (Máramaros megye) központjában. A Teleki-ház munkatársa, Galánthay Zsombor várt bennünket. Segítségével kaptunk e gy általános képet a városról, megmutatta a főteret, a nevezetességeket, álltunk a Szent István-templom romjai fölött,a főtéren a régi házakban gyönyörködtünk (pl. az Erzsébet-házban, mely Szilágyi Erzsébetről kapta a nevét, az István-szállóban), az „ásító toronyban”, aztán szabad program keretében ki-ki választhatott a látnivalók közül
Nagybányáról természetesen elsősorban a művésztelep jut mindenki eszébe, volt olyan társunk, aki fotókkal bizonyítottan bement a képtárba is! Az utastársak egy része fölment az István-toronyba, mások a festők által kedvelt Klastrom-rétre jutott el – szinte mindenkiben kellemes élményeket hagyott a Zazar-parti város.
Ezt követően már közeledtünk az Alföld felé, Ady Endre szülőhelyére,
Érmindszentre érkeztünk. A hajdan nagyobb településnek számító falu bizony nagyon kihaltnak tűnt, mint megtudtuk, 75 fő lakja. Megható volt az egymás mellett álló két házban a család élete változásának felidézése: a kis parasztház, és mellette a polgáriasultabb pici kúria. Szépen gondozott kiállítást láttunk, a hangulatát növelte a kivetítés, a versek elhangzása. De nemcsak felvételről szólt vers, hanem mi is elmondtunk egy Ady-verset (Hazamegyek a falumba). Mirza olvasta fel, Szamosvári Marika pedig koszorúzott (mindketten alapító tagjai a szervezetnek). A 100 esztendeje elhunyt nagy költőnkkel zártuk a programot. Bár még egy kis benyomást kaptunk Nagykárolyról is, de már csak az autóbuszból.
Az út során 1360 km-t tettünk meg autóbusszal, egy szálláshellyel, 30-34 fokos hőmérsékletben. Ettünk micset, szatmári töltött káposztát, helyi jellegű süteményt, ittunk helyi (és nem helyi) pálinkát, helyi bort és Kogler Ági-féle bort. Átmentünk az Alföldön, fölmentünk a hegyekbe, kanyarogtunk a szerpentineken, gyönyörködtünk a hepehupás Szilágyságban, volt rossz állapotú utunk is, de zömmel jók voltak! Rengeteg templomot láttunk: görögkatolikus, ortodox, római katolikus, református templomokat, de zsinagógát is kívülről. Fölidéztük Petőfi, Ady Endre, Wesselényi Miklós, Báthory István szellemét, és a nagybányai festők sem maradtak ki.
Érdemes könyvtárosnak lenni – és ilyen kirándulásokon részt venni! Talán másképp tájékoztatunk majd, ha valaki erről területről keres információt.
Képeket készítette: Béres János, Bencsik Ildikó, Ádám Éva, Csépányi Júlia
