2015. június 11-14.
Az MKE Pest Megyei Szervezete 2015-ben szervezett tanulmányútja a Délvidékre, Szerbia Vajdaság nevű tartományába vezetett. Természetesen elsősorban azokat a helyeket, nevezetességeket kerestük föl, amelyek magyar vonatkozásúak, ahol élnek magyarok. Miután tanulmányútról volt szó, célunk volt néhány könyvtárat is meglátogatni.
A Délvidék eredetileg Magyarország déli részét jelentette, területén ma 3 ország osztozik: Románia, Szerbia, Horvátország. Földrajzilag ez a terület: Bácska, Bánát, Szerémség. Ma – leszűkítve – a Vajdaságot takarja, sokan jobban szeretik a Délvidék elnevezést hallani. Kevésbé ismert, kevésbé „felkapott” terület a határon túl, mint Erdély vagy a Felvidék. Pedig ha belegondolunk a magyar történelembe, a magyar kultúra történetébe, számos fontos dolgot emelhetünk ki.
Történelme – miután határvidék volt – roppant gazdag, ebből utunk során ízelítőt kaptunk. Csak néhány eseményt, történelmi sorsfordulót hadd emeljünk ki: török elleni harcok, nándorfehérvári csata, zentai csata, karlócai béke, 1848-49 harcai. A 13 aradi vértanú közül 5 kötődik a területhez. Az aránylag békés 19-20. század fordulója után következik Trianon, melynek következtében Délvidéket földarabolják: a Bánát keleti része Romániához kerül, a többi terület pedig Jugoszláviához, de különböző államrészekhez (Szerbia, Horvátország, Szlovénia). Következett a 2. világháború véres korszaka, amikor is többször is „átvándorolt” a magyarok feje fölött a határ. A háború után a Tito-korszakban a soknemzetiségű Délvidéken a magyarok is viszonylagos jólétben éltek, aztán a háborúkban a magyar nemzetiségű katonák egymás ellen is harcoltak.
Ha az irodalomra gondolunk, Kosztolányi Dezső, Csáth Géza, Csuka Zoltán, Herczegh Ferenc, Gion Nándor, Szenteleky Kornél neve jut eszünkbe, de gondolhatunk Jókai regényeire, vagy Radnóti verseire is. És a maiak: Rúzsa Magdi, Lajkó Félix, Csernus Imre.
Érdekessége a felkeresett területnek, hogy a szecesszió „gyűjtőhelye”, elsősorban Szabadka városa.
Június 11-én indultunk útra, a határnál csatlakozott hozzánk kísérőnk, Hicsik Dóra, szabadkai könyvtáros.
Átmentünk Magyarkanizsán, a könyvtárat csak az autóbuszból láttuk. Első állomásunk Zenta volt, itt a Thurzó Lajos Városi Könyvtárat és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet kerestük fel, mindkettőt bemutatták a kollégák.
Sétáltunk a hársfavirág illatú városban, a Tisza-parton, irigykedtünk a fürdőzőkre. Óbecsén várt bennünket a háziasszonyunk, az Aracs-Turizmus cég tulajdonosa. Kalauzolásával jártuk be a várost, megnéztük az ortodox templomot, a régi kápolnákat, majd az ipari műemlék zsiliphez hajtottunk. Utóbbi természetesen a maga nemében is érdekes, hiszen itt a csatornán keresztül a Duna folyik a Tiszába!
A Törökbecsétől kb. 15 km-re, valóban a mező közepén található aracsi pusztatemplom romjaiban is tükrözte azt a méltóságot, amelyet hajdanában képviselt. Törökbecsén volt a szállásunk, a falusi turizmus keretében különböző házaknál, családoknál laktunk.
Második napon a Vajdaság fővárosát, a valóban nagyvárosi jellegű Újvidéket ismertük meg Olajos Anna idegenvezetésével. Bemutatták nekünk a Szerb Maticát, magyarul és szerbül is, majd a várossal, templomokkal, a nyüzsgő élettel ismerkedtünk a forróságban. A busszal körbejártuk, megnéztük a Duna mindkét partjáról a várost, a péterváradi erődöt. Utóbbiba természetesen fölgyalogoltunk, bár messziről talán látványosabb az erőd.
Törökbecsén este egy nagy ünnepségbe csöppentünk: a tiszavirágrajzást várva, ünnepelve egy nagy „bulira” kerül sor a Tiszán, illetve a Tisza-parton, zenével, sörrel, körhintával (mint a búcsúkon), árnyjátékkal a Tiszán, tűzijátékkal, és – kérész helyett, rengeteg cserebogárral. Égő gyertyákat bocsájtottunk a vízre valami nagy kívánságra gondolva. Szép hagyomány ez a városban, bár mi a tiszavirág-rajzásnak is örültünk volna.
Szombaton reggel búcsút vettünk a vendéglátóinktól, és megcéloztuk a leginkább várt várost, Szabadkát. Megálltunk Topolyán, a könyvtárosok itt is bemutatták a nagyon barátságos kis könyvtárukat, a Juhász Erzsébet Könyvtárat.
Szabadkán is elsőként a városi könyvtárat látogattuk meg. A műemlék, hajdani kaszinóépületben levő intézményben az olvasóterem az egyetlen, valóban szép helyiség: rendkívüli zsúfoltság, nehéz körülmények jellemzik a többnyelvű gyűjteményű könyvtárat. Majd Hicsik Dóra vezetésével bejártuk a várost, a szecesszió fővárosát. A gyönyörű városháza, a Kosztolányi- és Csáth Géza emlékek, a zsinagóga feledtették velünk a meleget, bár mindig lehetett hűvös helyeket is találni a fákkal teli városban. A szállás a diákszállón volt, vacsora után egyesek azonban még meglátogatták az esti Szabadkát! Nyüzsgő élet, teraszos kiülők, díszkivilágítás a városházán, a főtéren, mondhatom, többen voltak az utcákon, mint délután! Utolsó nap Zombort kerestük föl, Európa egyik legzöldebb városát, erre nem is cáfolt rá a látvány. Természetesen megnéztük a Zentai csata c. festményt a megyeházán, elsétáltunk a városházáig, majd mindenki a maga kedvére ismerkedhetett a nevezetességekkel.
Hazafelé tartva meglepetésként egy kitűnő ebédet fogyasztottunk el a vajdasági Kelebián, egy lovastanyán.
Hogy mi marad majd meg elsősorban az utastársakban emlékként, az természetesen változó. Nekem a hársfavirág illat, a folyók (Tisza, Duna, Ferenc József csatorna), a zsíros bácskai földön a dús kukorica- és gabonatáblák, a bácskaiak és bánátiak évődő „ellentéte”, Kosztolányi és a szecesszió világa, Hicsik Dóra szenvedélyes irodalom- és Szabadka-szeretete elsősorban a maradandó élmények. De a könyvtárosok lelkesedése, vendégszeretete is feledhetetlenné tette a négy napot.
Még nem tudom, hova megyünk a következő évben, de többen céloztak rá, hogy vissza kellene térnünk Délvidékre.
