2018. június 21-24.
A Pemeksz szervezésében 2018 júniusában Lengyelország déli területére utaztunk. A program célja azon területek fölkeresése, amelyek a versailles-i békerendszer révén Magyarországtól kerültek át Lengyelországhoz, tehát itt Árva és a Szepesség egy részéről van szó.
Lengyelország 1918-ban több, mint 120 év után visszanyerte függetlenségét, egységét. Amíg az I. világháború vége nekünk a tragédiát (a trianoni békeszerződést) hozta, addig Lengyelországban nemzeti ünnepként ülik meg 1918. november 11-ét. Sokan nem tudják, de a történelmi Magyarország területéből is részesült Lengyelország, azt még kevesebben, hogy ezek a területek semmiképpen nem maradtak volna Magyarországé, hanem Szlovákiát (Csehszlovákiát) illették volna.
Tudtam, hogy érdemes lesz fölkeresni ezt a – tulajdonképpen két – területet, ami a zakopanéi „beszögellés” két oldalán helyezkedik el: Árva megye, illetve a Szepesség pici (összesen mintegy 25 ezer főnyi, 2 Budapestnyi) területéről van szó.
Bejártuk ezt a két területet, Zakopane volt a bázisunk. (Ami a lengyel Tátra fővárosa, nem volt Magyarország része sohasem.)
Első napon, utazás közben megálltunk Besztercebányán, a mai Szlovákia egyik legjelentősebb városában. Gyönyörködtünk a főtér szép házaiban, a templomokban, a Mátyás-ház külsejében, a vármaradványokban. Visszagondolhattunk a magyar történelmi időkre, hiszen visszaköszönt a házakból, a műemlékekből (Mátyás-ház, Bél Mátyás, Thurzó-család stb.)
Átérve Lengyelországba, a hajdani Árva északi részét jártuk be: Felsöbölönke (Felső-Zubrycza) skanzenjét néztük meg. Emlékeznünk kell a Moniak-családra, akik elmagyarosodott lengyelek voltak, és akiknek a nevéhez, házához fűződik a skanzen megalapítása. Megnéztük a működő vízimalmot, a fűrészgépet, a méhkaptárokat. Számomra a legemlékezetesebb volt az „Emlék” feliratú dísztányér.
A következő fontos megállónk volt Kisárva (Orawka) temploma volt. A fatemplom ugyan Keresztelő Szent Jánosnak van fölszentelve, de szinte mindenki a Magyar szentek templomának nevezi a rengeteg magyar szentet és történelmi személyt ábrázoló kép miatt. (49 magyar szent és személy van ábrázolva a 17, század második felétől, ennyi magyar szentábrázolás nincs sehol a világon egy helyen!)
Átmentünk Chocholów falun, ami majdnem skanzennek tekinthető a régi faházak miatt. Majd Zakopane következett, a lengyelek egyik „szent helye”! Miután Lengyelországban nincs sok hegy, a Magas-Tátrához hasonló pedig pláne nincs, valóban fontos a számukra, ennek a fővárosa pedig a kb. 27 ezres, goralok által lakott Zakopane. Magáról a városról a harmadik napon tudtunk meg sok mindent Csomor Márton idegenvezetőtől, dehát magunk is fölkészülhettünk. Megismertük a település történetét, a gorálokat, a jellegzetes zakopanei építészeti stílust, a templomokat, és a sportlétesítményekre (síugró sánc, sípályák) is vetettünk egy pillantást.
A fatemplomok mellett érdekes kontraszt volt a Fatimai Szűzanyának szentelt modern templom – ami gyönyörűen mutatja, hogy miképp lehet összhangba hozni a hagyományt és a modernséget. Itt a katolikus vallás hívői szentmisén is részt vehettek. Megnéztük a II. János Pál pápa-oltárt is, ami a templom mögött van fölállítva. Eredetileg a síugrósáncon állt, ott mondott misét a lengyel pápa, de aztán áthelyezték ehhez a templomhoz. Fontos megállónk volt a Szent Kelemen templom és a „kiválóak temetője”, ahol a Zakopanehoz kapcsolható jeles személyek nyugszanak (Chalubinski, Sabala, Felczak stb.)
A második napon kerestük föl a szepesi területeket, zömmel csak átmentünk a régi, Magyarországhoz tartozó településeken (Alsó-, Felsőlápos, Újterebes), de Szepesgyörkén meg is álltunk, bekukkantottunk a templomba. Tudtuk, hogy itt soha nem voltak igazán magyarok: néhány pap, földesúr, és természetesen a tisztviselők éltek a vidéken. De nincs rossz emlékük a „magyar időkről” (amik egyébként az utolsó másfél évszázadban inkább osztrák idő voltak). Bővebben lehet olvasni erről egyébként a Megőrzésre átvettük tőletek c. könyvben, amit volt módom dedikáltatni a szepesi vár jelenlegi „úrnőjével”, a múzeum igazgatójával – és aki a könyvnek a címét adta, ihlette. Egyébként végig jellemző volt, hogy hangsúlyozták a lengyelek: ezek bizony magyar területek voltak – és ők megőrzik a számunkra. Gondozzák, nem titkolják, nem másítják meg a történelmi múltat. A szepesi terület „központja” volt a nedeci vár, amit természetesen nem hagytunk ki. De mielőtt a Berzeviczy-család által alapított, majd több tulajdonos által birtokolt várral ismerkedünk volna, megmásztuk Czorsztyn várát is. A két vár a Dunajec folyó két, ellentétes oldalán áll: Nedec a magyar, Czorsztyn a lengyel határvár volt. Számomra úgy tűnt, hogy igazi katonai funkciójuk soha nem volt. Viszont szép látvány a víztározóvá földuzzasztott Dunajec folyó mellett a két objektum – ki is használtuk a vizet, hajóval mentünk a két vár között. (Az, hogy a folyóduzzasztás milyen következményekkel járt, ebbe nem mennék bele. De megkapták a kárpótlást – már amennyire ez lehetséges – azok, akiknek a faluját elárasztották.)
Megismerkedtünk tehát a környékkel, Zakopaneval, a hajdani magyar területekkel, majd picit mélyebben bevethettük magunkat a zakopanei piac gyönyöreibe.
Azt hiszem, ma már eligazodna mindenki a lengyel Tátra fővárosában, hiszen a szálláshelyünk is a városközpontban volt, és valóban bejárhattuk a települést. Akinek volt energiája (és a társaság felének volt!), fölment a Gubalowkára siklóval, ahonnan gyönyörű a kilátás a Magas-Tátrára. Ugyan ködös-havas idő volt, de az élmény maradandó.
Hazafelé megálltunk Körmöcbányán, itt a főteret jártuk körbe, ugyancsak megemlékezve a magyar történelemről.
És a szakmai program sem maradt ki: fölkerestük a zakopanei könyvtárat, a kollégákra a frászt hoztuk az időben érkezésünkkel. Az biztos, hogy a könyvtár szociális funkciójáról is képet kaptunk (velünk együtt hajléktalanok is érkeztek). De a zsámbéki könyvtárban is jártunk, valamint kívülről megnéztük a körmöcbányai könyvtárat is.
Öröm volt együtt lenni a kollégákkal, a kollégák barátaival, családtagjaival. És Lengyelország visszavár minket/mindenkit!
